Női futball
Kapcsolódó cikkek
Attól tartok, rettentően sután hangzik, „Boldog Nőnapot!” kívánni. Legalább ennyire fals lenne, a „Szeretettel köszöntöm/köszöntelek a Nemzetközi Nőnap alkalmából!” mondat.
Pedig, alkalmasint – ahogy minden évben, március 8-án – jó néhány férfi toporog néhány szál virággal, esetleg egy kis csokival a kezében, hogy köszöntse a nőket. Néha talán az sem lenne felesleges, ha megkérdeznénk tőlük: mit ünnepelnek?
Mert, amíg például az Anyák Napján, vagy a Valentin Napon ez nem igazán kérdés, a Nőnap kínálta alkalmat kihasználva, érdemes magunkba nézni, és keresni a miérteket.
Természetesen, ismerem azokat a megközelítéseket, amelyek szerint március 8-án, a hölgyeket felköszöntő férfiak a tiszteletük, netán hálájuk jelét szeretnék kifejezni a virágboltba tett látogatás után. Mint, ahogy ismerem azokat a megközelítéseket, amelyekkel – főként a rendszerváltoztatás után – átestünk a ló túlsó oldalára, és igyekeztünk Clara Zetkint (akinek valóban van néhány olyan vargabetű az életében, amivel nehéz lenne azonosulni) kisatírozva, teljesen elfeledkezni arról, miért lett ünnep ma már több mint száz éve, március 8-a.
Ha a magyar közbeszédben a feminizmus nem lenne szitokszó, talán könnyebb volna március 8-ról is beszélni – mint, ahogy könnyebb volna arról is, mi a női futball társadalmi küldetése.
Az utóbbi években, gyakran tartottam előadásokat különböző Grassroots képzéseken, a női futballról. Szinte minden alkalommal megkérdeztem – és nem csak azért, mert a hallgatóság jelentős része nő volt – , szerintük, 2018-ban (2017, 2016…), Magyarországon, van-e valós (és nem „csak” jogi értelemben vett) egyenjogúság a nők és a férfiak között?
Az első, határozott igeneket hamar felváltotta a bizonytalanság, különösen, amikor az azonos munkahelyi lehetőségek, a vezetői pozíciók lehetőségei, a munkabérek, vagy akár a munka melletti gyereknevelés terhei, esetleg a családokon, mikroközösségeken belüli fizikai és verbális erőszak, de akár „csak” a megaláztatás kerül szóba, Ugye, ugye…
Pedig – szerintem – a köszöntés és a virág, ma egyáltalán nem a hála és a tisztelet, vagy éppen a szeretet elismerésének a jele, mint a már citált másik két ünnepen, az Anyák Napján, vagy a Valentin Napon.
Sok-sok éve, majdnem két évtizede annak, hogy a mi családunkban, egy hatéves kislány focizni kezdett. Sokan értetlenkedtek akkor, kérdezve, „Miért focizik, ha lány?” Ma, húsz év távlatából is azt gondolom, az egyetlen helyes „választ” adtam: „Miért ne focizna, ha szeretne?”
Szerintem, ez a mai ünnep lényege. Emlékezni azokra a nőkre, akik a XIX. század második felében akár a börtönt, a kiközösítést és a lenézést is vállalva küzdöttek azért, hogy semmi se legyen tilos azért, mert ők „csak” nők, ha akarnak, dolgozhassanak, beleszólhassanak a közéletbe, kényelmesebb ruhát viselhessenek, vagy éppen futballozhassanak. „Csak” azért, mert ezt szeretnék. És, kifejezni a szolidaritást veletek, akik ma velünk, közöttünk éltek: ne törődjetek a thomasdollokkal, a hímsovinizmussal, a lenézéssel, az ellenszéllel. Csináljátok azt, szeressétek azt, amit és akit csak akartok!
Aki veletek ünnepel, többet megért a női futball lényegéből is.
Maximális szolidaritásom veletek.
