Modell lehet-e a Diósgyőri VTK?

Kapcsolódó cikkek

Csináljátok azt, szeressétek azt, amit és akit csak akartok!

2018-03-08

A Fórizs Sándor által irányított DVTK nyújtotta a tavasz eddig lejátszott mérkőzésein a legegyenletesebb teljesítményt, a három meccsen szerzett 9 pontnak köszönhetően, nem csak a felsőházba jutott be, de akár azt is számolgathatja, mennyi esélye lehet a bajnoki döntőben játszani.

Szem előtt tartva azt, hogy a szuperszonikus sebességgel haladó diósgyőri női csapat nem egész két évvel ezelőtt alakult csak, érdemes a bejárt utat abból a szempontból vizsgálni, mennyire tekinthető modellnek, mennyire másolható az, máshol, más által, amit a DVTK – eddig – elért?

A kiinduló pontra, a 2016-2017-es bajnokság előtti hónapokhoz ugorva, nem csak a történeti hűség, de a korrektség is azt kívánja, rögzítsük: a csapat nem a „semmiből” született. Miskolcon a legutóbbi két, két és fél évtizedben volt hagyománya a női futballnak. Bár a Holcim, és a többi előd csapatként nem tudott például a bajnoki dobogóig eljutni, a város és klubjai adtak jó, válogatott játékosokat a magyar női futballnak. A DVTK kezdeti lépéseit azonban nem a hagyományok, sokkal inkább a helyi, a „férfiklubbal”, a DVTK-val együttműködő Vénusz futsalosai segítették.

Annak okait, hogy a nem teljes támogatottsággal, de mindenképpen a közös érdekek mentét létrejött kapcsolat miért romlott meg, majd bomlott fel, nem tisztem vizsgálni, és talán nem is fontos a történet szempontjából. Az viszont igen, hogy – akár a Vénusszal együtt, akár nélküle – a nagypályás DVTK-nak nem volt elegendő játékosa, főként minőségi játékosa ahhoz, hogy elinduljon a megcélzott úton.

A klubnak igazolnia kellett – láttam, figyelemmel kísértem a folyamatot, Fórizs Sándorék „első körben” magyar játékosokat, főként budapesti játékosokat szemeltek ki, de annak ellenére sem jártak sikerrel, hogy az élcsapatok nem stabil csapattag játékosainak kínáltak egzisztenciát, karrierlehetőséget. (Miután az írás eredeti szándéka annak vizsgálata, modell-e a DVTK által bejárt út, érdemes megállni, amikor általánosítani lehet: szinte minden vidéki csapat tapasztalata az, könnyen külföldi játékossal erősíteni, mint Budapestről. És, nem is biztos, hogy drágább…)

Amikor viszont kiderült, hogy az egyetlen lehetőség a csapat építésére az, ha szétnéznek a határok túloldalán, a szakosztályvezető-edző nem habozott. És, szerencséje, vagy éppen nagyon jó orra is volt… Corina Olar, Bianca Sandu és Oliveira Markovics nem csak játéktudásban tartozik a hazai elithez – a mentalitásukkal, futball iránti alázatukkal, nem csak vezérek, példaképek is lehetnek az építendő fiatalok számára. Aki, a „légiósok” közül nem ilyen volt, attól rövid úton megvált a klub. Abból pedig, hogy Bianca Sanduék ilyenek, természetesen a csapat fiatal magyar játékosai is rengeteget profitálnak: mágnesként vonzzák őket magukhoz, felfelé.

A siker második tartóoszlopa, hogy Leisztinger Tamás a DVTK tulajdonosa fontosnak tartja a női futballcsapatot. Ezt is érdemes világosan látni: az MLSZ segítette, sőt preferálta, hogy a női szakág stabil jövője érdekében a csapatok a patinás nagyklubok bázisán működjenek. De, – megint csak sok klubot górcső alá vonva – láthatjuk, ez kizárólag ott ad többletet, sőt ott nem okoz kárt, ahol a tulajdonos, vagy a döntéshozó menedzsment számára fontos a minőség, mármint a női futball minősége. A DVTK női csapata, ma a diósgyőri futballcég egyenjogú tagja. Nem egyenrangú, ezt nem is várja el senki, de egyenjogú, ami a napi munka feltételrendszerének biztosításában épp úgy kamatozik, mint az infrastruktúra használatában.

A tulajdonost szóba hozva, nem kerülhető meg a pénz kérdése. Tudomásom szerint a diósgyőriek büdzséje nem aprópénz, de nem is kiemelkedő a magyar élmezőny öt-hat legerősebb klubjához képest.

A harmadik tartóoszlop a tervszerűség. Ebbe a dobozba sok mindent beletehetünk, ha ezek közül egyet ki kell emelni, akkor a csapat folyamatos erősítését érdemes. A Sandu, Olar, Markovics, Jahn (Klaudia természetesen nem légiós, de sok tekintetben kapcsolható a másik háromhoz) kvartett mellé télen érkezett Gabby Veldman, valamint hiányposztra igazolva a kapus Szőke-Nagy Krisztina, de biztosak lehetünk benne, ezzel még nem zárult le a folyamat.

A siker negyedik lába, akár az első is lehetne: a szakmai munka, és ehhez kapcsolódva az a misztikus dolog, amit hívhatunk futballhangulatnak, vagy klubkultúrának. Nem volt a legutóbbi egy hétben olyan hazai szakember – legyen az edző, játékos, vagy elkötelezett szurkoló – aki ne emelte volna ki, a DVTK futballjának színvonala ugrásszerűen javult, akár az egy, akár a fél évvel ezelőttihez hasonlítva. Kevés olyan ember van a világon, akit mindenki szeret. Bizonyos, hogy a DVTK jelenét ma leginkább meghatározó Fórizs Sándorral sem szimpatizál mindenki. De az elkötelezettségét, a munkáját, a befektetett energiáját senki sem vonhatja kétségbe.

Térjünk vissza, az eredeti kérdéshez: mennyire tekinthető modellnek, mennyire másolható a diósgyőri női futballcsapat által bejárt út?

Annak, aki nem igennel válaszol, alkalmasint érdemes átnézni újra a négy tartóoszlopot, melyik közülük az, amelyiket máshol – szinte bárhol máshol – nem lehet ugyanígy felépíteni.

Nincs benne lehetetlen. Illetve, talán, a tulajdonosi szándék és elkötelezettség lehet az egyetlen valódi nehézség. Jó volna hinni, hogy a másik három felépítése azt is meghozhatja.