Női futball
Kapcsolódó cikkek
Nem vitatható, hogy az 1995-ös, svédországi torna a játékosok tudását, a csapatok formáját tekintve óriási előrelépést jelentett akár a négy évvel korábbi színvonalhoz képest is. Ezt a fejlődési ütemet aligha lehetett tartani, ám a női labdarúgás az 1999-es világbajnokságon is hatalmasat fejlődött – a szakág körítését, a médiai és befektetői érdeklődést tekintve.
Három esztendővel a szintén hazai pályán megnyert olimpiai döntő után az Egyesült Államok olyan világbajnokságot rendezett, amelyről azóta is mindenki csak a legnagyobb elismeréssel beszél. Nem túlzás azt állítani, a III. világbajnokságon Mia Hamm és társai új dimenzióba helyezték a sportágat. Tulajdonképpen a világbajnokság sikerének (is) köszönhető, hogy a FIFA a korosztályos (akkor még U19-es) vb kiírásáról döntött.
1999 óta – a sportolói létszámot, a média- és szponzori érdeklődést tekintve – a labdarúgás a világ első számú női sportága! Korábban az Egyesült Államokban is viszonylag alacsony nézőszám mellett játszották a női labdarúgó mérkőzéseket. A világbajnokság szervező bizottsága azonban remekül érzett rá, hogy a hatalmas ország mintegy 7 millió futballozó leány, illetve női futballistája a vitathatatlan eredményességű kereskedelmi és marketing technikák segítségével olyan erőt jelent, amely képes csordultig megtölteni a stadionokat. Bár valamennyi mérkőzést élőben közvetítette valamely országos televíziós csatorna (40 millió néző ült a képernyők előtt!) a hazai csapat mérkőzésein egy gombostűt sem lehetett leejteni a stadionokban.
A Tony DiCicco által irányított US WNT mérkőzéseinek nézőszáma bármely férfi világbajnokság házigazdájának becsületére válna – nem mellékesen megegyezik azzal az érdeklődéssel, amely Eric Wynaldáékat kísérte az 1994-es, szintén hazai, férfi vb-n. A New York-i Giants stadionban 78 000, Chicagóban 65 000, Bostonban 50 000, Washington DC-ben 54 000, San Franciscóban 73 000, a döntőben, Los Angelesben 91 000 szurkoló tombolt az amerikai sikereknek! Csak még egy adat összehasonlításként: a torna össz nézőszáma – 660 000 – hatszor nagyobb volt, mint a négy évvel korábbi, svédországi tornáé.
Alkalmasint a szervezők profizmusa, az, ahogy „eladták” Amerikának, és az Egyesült Államokon keresztül a nagyvilágnak a szórakoztató, nézhető női futballt, magyarázza, hogy a torna főként médiaeseményként maradt meg a köztudatban – szinte mindenkinek az a kép ugrik be elsőként, ahogy a győztes tizenegyest lövő Brandi Chastain mezét lekapva ünnepli az aranyérmet –, pedig a világbajnokság magas szintű küzdelmet, nagyszerű mérkőzéseket hozott. A „nagyhatalmak” közül Dánia nem tudott továbbjutni csoportjából, elbukott Nigéria ellenében, Németországot az Egyesült Államok, Svédországot Norvégia állította meg a negyeddöntőben, megtanulhattunk viszont új neveket – már amennyire Nigéria és a szerencsés sorsolás kínálta előnnyel az elődöntőig jutó Brazília „új névnek” számít a világ futballjában.
A pasadenai Rose Bowlban vívott döntőben az Egyesült Államok, gól nélküli 90 perc, majd hosszabbítás után, ha tizenegyesekkel is, de le tudta győzni Kínát, és ezzel a női labdarúgás első kétszeres világbajnoka lett. Hogy Amerika mekkora jelentőséget tulajdonított annak, hogy immár női sportsztárjai, példaképei is vannak, mutatja: szinte elsőként Bill Clinton, az Egyesült Államok elnöke gratulált gratulált Mia Hamméknek.
A FIFA valamennyi nagy tornáról részletes értékelést, jelentést készít. Ebből az érdeklődő szakemberek – edzők, újságírók, kutatók – gyakorlatilag mindent megtudhatnak. A Pdf formátumú, angol nyelvű jelentés első része ITT, második része pedig ITT nyitható meg.
