Női futball
Kapcsolódó cikkek
A nők gyorsabbak, mint a férfiak – nekik „csak” húsz évet kellett várniuk, hogy az első, a világszövetség által elismert országok közötti, válogatott mérkőzések után világbajnokságot is rendezhessenek!
Az 1970-es évek elején a női labdarúgás növekvő népszerűsége arra késztette az UEFA-t és a FIFA-t, hogy felhívja tagszövetségeit: a férfi futball fölött is bábáskodó országos szövetségek szervezzék, ellenőrizzék, felügyeljék a női labdarúgást is. Mindez szervezettebbé, és nem utolsó sorban rangosabbá tette a szakág működését, a női labdarúgás a világ legerősebb futballszervezeteitől kapott erkölcsi, és nem mellékesen anyagi segítséggel ráállt arra a növekedési pályára, amelyen a legnagyobb tömeget vonzó női csapatsportággá vált.
A hetvenes évek női labdarúgását a skandináv országok fölénye jellemezte. Ennek magyarázatát nem kizárólag a női futball elismertségében kereshetjük, nagy szerepet játszott az észak-európai emberek általános igénye a sport, az egészséges életmód iránt – sőt ki kell emelni a skandináv társadalmaknak a nemek egyenjogúság természetes tényként kezelő, akár a dél-, akár a kelet-európaitól – máig – eltérő szemléletét.
1970-ben, illetve 1971-ben a legerősebb női válogatottak már összecsaptak két „nem hivatalos” világbajnokságon Mexikóban, illetve Olaszországban, mindkettőn a dán csapat szerezte meg az aranyérmet.
Évtizednyi pauza után a nyolcvanas évek elejétől – alkalmasint abban bízva, hogy a „világbajnokság” hívó szó lehet a média és a szponzorok számára – futószalagon játszották a (továbbra is nem hivatalos) vb-ket: 1981-ben és 1984-ben a Carolina Morace vezette Olaszország, 1984-ban és 1988-ban a Hope Powell fémjelezte (mindketten később hazájuk női válogatottjának szövetségi kapitányai is lettek, a csodaszép Morace egy darabig a női futball „arca” is volt) Anglia végzett az élen.
A nyolcvanas évek fontos eseménye, hogy (éppen abban az esztendőben, amikor Magyarország is lejátszotta első hivatalos válogatott mérkőzését, 1985. április 9-én, 1-0-ra nyertük Siófokon az NSZK ellen) az Egyesült Államok is elindította válogatottját az 1985-ös „mini világbajnokságon”. Abban a csapatban – amely egyébként csak 1-0-ra kapott ki az olaszoktól és döntetlent játszott a dánokkal – már szerepelt a későbbi világbajnok alakulat legnagyobb sztárja, Michelle Akers.
A FIFA 1986-os, a mexikói labdarúgó-világbajnokság apropóján rendezett kongresszusán döntött úgy, hogy az újra csak lépéselőnyben levő, 1984-től női labdarúgó kontinensbajnokságot rendező UEFA nyomában haladva kiírja az első női világbajnokságot.
Az akkor még João Havelange által vezetett világszövetség döntése szerint a vb-kre – a férfiak tornáihoz hasonlóan – négyévente, a férfi vb-k utáni esztendőben kerül sor.
1991 novemberében 12 női válogatott szállt harcba a dél-kínai Kantonban a női labdarúgás első hivatalos világbajnoki címéért. A vb iránti lelkesedést semmi sem növelhette jobban, mint, hogy a házigazda kínai „sárkányok” – 65 000 néző előtt! – a nyitómérkőzésen, a játékmester Liu Ailing vezérletével és góljaival szinte átgázoltak a női labdarúgás egyik nagyhatalmán, Norvégián (4-0). A skandináv egyeduralom végét jelezte, hogy Svédország is kikapott első mérkőzésén: a sárga-kékeket a trónkövetelő Egyesült Államok győzte le 3-2-re. A folytatásban ugyan mindkét észak-európai csapat bejutott az elődöntőbe, de a főszerepet ekkor már az amerikai lányok játszották.
Nyitómérkőzésükön talán kevesen gondolták, hogy ez a találkozó bizonyul a legnagyobb feladatnak. A további mérkőzésen imponáló eredményekkel (Brazília ellen 5-0, Japán ellen 3-0, a negyeddöntőben Tajvan ellen 7-0, az elődöntőben Németország ellen 5-2, majd a fináléban Norvégia ellen 2-1) robogott át az észak-karolinai egyetem férficsapatának hajdani másodedzőjéből előbb az első országos bajnok női csapat edzőjévé, majd világbajnok szövetségi kapitánnyá avanzsált Anson Dorrance által irányított amerikai női labdarúgó-válogatott – vagy ahogy szerte a világon „becézik”: a US WNT.
A teltházas fináléban lőtt két Akers-góllal (ne feledkezzünk meg az első világbajnok csapat többi csillagáról, April Heinrichsről, a 2004-es olimpiai bajnok-csapat szövetségi kapitányáról, Mia Hammről a XX. század legjobb játékosáról, aki új dimenzióba emelte a női labdarúgást, Kristine Lillyről, aki több mint 300 meccsével megdöntötte a labdarúgás valamennyi válogatottsági csúcsát, vagy Carin Jennings, az első vb aranylabdásáról, a torna legjobb játékosáról) gyümölcsözött az a befektetés, amellyel a híres IX. cikkely alapján az Egyesült Államok fejlesztette az iskolai, elsősorban a női sportot.
A US WNT játékosai a világbajnokság előtti évben gyakorlatilag klubcsapatként éltek és sportoltak, szinte folyamatosan edzőtáboroztak, katonai bázisok barakkjaiban laktak – mindent annak rendeltek alá, hogy övék legyen a világ legjobb női futballcsapata. Sikerült, köszönhetően annak is, hogy a Michelle Akers – April Heinrichs – Carin Jennings hármasnál – ahogy a kínai sajtó nevezte őket: a háromszögletű gyémántnál – senkinek sem akadtak jobb támadó játékosai.
Az ő érdemük is, hogy az Egyesült Államok csapata nem csak eredményesen, de szépen is játszott, megannyi embernek megmutatva, hogy a nők is tud(hat)nak futballozni.
A FIFA valamennyi nagy tornáról részletes értékelést, jelentést készít. Ebből az érdeklődő szakemberek – edzők, újságírók, kutatók – gyakorlatilag mindent megtudhatnak. A Pdf formátumú, angol nyelvű jelentés első része ITT, második része pedig ITT nyitható meg.
