Női futball
Kapcsolódó cikkek
Egy évnyi visszaesés, az 1987-1988-as, mindössze 14 fordulós bajnokság után, újra bővült a mezőny, a magyar női futball 6. hivatalos pontvadászatának már ismét tíz csapat vágott neki. A sportnapilap, a Népsport augusztus végén írt arról, hogy „…megkezdődik a hét végén az országos női bajnokság. Eredetileg tizenegy csapat nevezett, de a Szegedi Paprika, majd a helyébe készülő SZVSE (Szegedi Vasutas SE – DA) visszalépett. Örvendetes viszont, hogy új csapat készül bemutatkozni, a Hajdú megyei (sic!) Monostorpályi SE amely hazai mérkőzéseit időnként Debrecenben rendezi meg. Változás még a tavalyi bajnoksághoz képest, hogy a Femina és a László Kórház két csapatot is indít.”
Kell-e mondani, a szegediek indulása elé a hiányzó forintok gördítettek akadályt. Tulajdonképpen jellemzője a kornak ez az állapot: a nehéz, vagy éppen kilátástalan helyzetbe került női csapat házal, ki fogadná be, ki vállalná legalább a minimális költségeket. S, hogy mit jelentettek a „minimális költségek”? Az előző szezonról szóló írásban esett róla szó, a Femina, amely talán a legjobb feltételrendszerrel rendelkezett, 1.6 millió forint körüli büdzséből gazdálkodott. De, találtunk olyan forrást is, amely szerint 400 000 forint elég ahhoz, hogy egy csapat elmenjen a rajttól a célig.
Ahhoz, hogy a működéshez szükséges pénz összejöjjön, a hazai női futball életben maradjon, lelkes vezetők és (a futball iránt) alázatos játékosok „összjátékára” volt szükség. Azt látjuk azonban, a „hivatalos” működés első évtizedének végére, a főszereplők többségében kialakult valamiféle csalódottság, amely, ha a futball imádatát nem is kérdőjelezte meg, a lelkeken, soha be nem gyógyuló sebeket ejtett. Egyszerűen fogalmazva: mindenki azt hitte, a hivatalos elfogadottsággal, a bajnokság, a válogatott működtetésével nagyobb támogatottság jár.
1988-ban, a Renova Spartacus tizedik születésnapját apropóul választva, az Ifjúsági Magazin készített interjút két korszakos egyéniséggel, Bárfy Ágnessel és Szegediné Lojd Zsuzsával. „Meggyőződésem, hogy a női labdarúgást a sportvezetők csupán eltűrik, és valójában púpnak érzik a hátukon. El kell tűrniük, hiszen megtiltani képtelenség, meg aztán a huszadik század végén ez már több lenne, mint illetlenség. Igazából komolyan azonban nem veszik. Ha igazából komolyan vennék, akkor a nagy egyesületek régen szárnyaik alá vették volna a női csapatokat. Semmi kifogásom a Renova ellen, szeretem a csapatomat, de önök, újságírók még nem gondoltak arra, hogy miért nem hívnak minket úgy, hogy Vasas, MTK, FTC, Dózsa és így tovább? Miért lehet női kézilabdacsapata a Vasasnak, az FTC-nek, és miért nem lehet női futballcsapata? – mondta Zsuzsa, és a mondataiban szinte minden benne van, amit tudnunk kell. Ők már akkor pontosan látták, mire lett volna szükség. (Linkeltük az interjút, érdemes elolvasni. Egyetlen dolog van csak, amiben Lojd Zsuzsa 1988-ban „tévedett”: azt mondta, nem szeretné, ha a lányai is futballoznának. Szegedi Ági és Réka NB I-es játékos lett a Renovában, az ikrek közül a sikeresebb Réka, még az Újpestben is.)
De, némi kesergés, az eltékozolt lehetőségek emlegetése után, térjünk vissza a bajnoksághoz. 1988 nyarán szerződtek először magyar játékosok a már akkor is a szűk elitet jelentő német bajnokságba. A ma huszonévesei számára talán sem elmagyarázni, sem megérteni nem könnyű, hogy ennek, annak idején a házasságkötés volt az egyik lehetséges útja – függetlenül attól, hogy az ara és a férj korábban ismerte-e egymást, vagy beszélt-e közös nyelvet. Lovász Gyöngyi és Kopcsák Erzsébet a Ferencvárosi László Kórházból, Kern Edit pedig a Renovából szerződött a majdani Európa-bajnokok közé – ez egyébként szó szerint értendő, mert az itthon 1985-től valamennyi bajnokságban gólkirályi címet szerző Kern Edit a legjobb német csapatban, a TSV Siegenben – egyebek között – Silke Rottenberg, Silvia Neid, Doris Fitschen és Martina Voss csapattársa lett. Sőt, nem egyszerűen csapattársa, mert miközben a TSV Siegen 1990-ben, 1991-ben és 1992-ben is bajnoki címet szerzett, a magyar csatár lett a német bajnokság Északi csoportjának gólkirálya! Kern Edit egyébként nem férjhez ment az NSZK-ba, de az ő sztorija se rossz: egy garnitúra szerelést kapott érte a Renova.
A bajnokságot egyébként – a trónra visszaülve – újfent a Ferencvárosi László Kórház S.C. nyerte meg, méghozzá minden korábbinál nagyobb, hatpontos fölénnyel. Imponáló, hogy a legutóbbi három, megnyert bajnokságban (1986, 1987, 1989) a pályán, veretlen maradt Magyari László csapata. Négy döntetlen csúszott be, három év, 54 bajnokiján… Heten (Póka, Bukovszkiné, Jenei, Kerekes, Molnár, Pribéli és Kovácsné Nagy Zsuzsa) már négyszeres magyar bajnoknak mondhatták magukat, miközben a még csak 14 esztendős Paraoanu Aranka és a csak egy évvel idősebb Szarka Éva is játszott az aranyérmes csapatban.
Ahogy arról a Népsportból már idézett hír is beszámolt, új csapat is indult az 1988-1989-es bajnokságban, a Monostorpályi MSE. A tulajdonképpen debreceni lányokról Csubák Zoltán írt bájos cikket a Népsport karácsonyi számába. Ebben Pongor Katalin, aki egyszerre volt edző, szakosztályvezető, szóval afféle „Minarik Editnek” tekinthetjük, elmondta: extra jutalmat, egy igazi éles futballcipőt ígértek annak, aki a csapat első bajnoki gólját lövi. Nem voltunk restek, kikerestük: egy Horváth nevű játékosé az érdem, ő vágta a labdát a Székesfehérvári Postás hálójába, a bajnokság vége felé, 1989. április 8-án…
A Ferencvárosi László Kórház bajnokcsapatának tagjai: Hollár Edit, Póka Ágnes (kapusok) – Agócs Annamária, Bukovszkiné Boros Piroska, Csapó Júlia, Jenei Anikó, Kerekes Anikó, Kovácsné Nagy Zsuzsanna, Molnár Anikó, Nagy Mariann, Paraoánu Aranka, Pribéli Judit, Szarka Éva, Tóth Ágota és Uri-Kovács Zsuzsanna.
A bejegyzés készítése során forrásként használtuk Mester Kata Olympia szakdolgozatát (Testnevelési Egyetem), valamint az Arcanum digitális médiatárat.
