Női futball
Kapcsolódó cikkek
Bár sokan „előre odaadták volna” a korábbi két tornát megnyerő házigazdának, Németországnak a 2011-es női labdarúgó-világbajnokság aranyérmét, a trónra új földrész, új csapat lépett fel: Japán!
Mielőtt a Nadesiko sikerét taglalnánk, érdemes emlékezni rá: tény ugyan, hogy Ázsia már a legelső világbajnokságon letette névjegyét a világ női futballjának legszűkebb elitjében, ha tippelni kellett volna, hogy a földrész melyik válogatottja nyer – először – világbajnoki címet, a többség alighanem Kínára, esetleg a kommunista rezsim egyik kirakatcsapatára, a Koreai NDK női válogatottjára szavazott volna.
Japán sokáig nem volt a térképen, annak ellenére sem, hogy a Nadesiko már 1981-ben válogatott mérkőzést játszott. 1991 és 2007 között, a japán válogatott valamennyi világbajnokságon pályára léphetett, de csak egyszer jutott túl a csoportmérkőzéseken. Sokáig az 1995-ös negyeddöntőbe jutás jelentette a csúcsot (tegyük azt is hozzá, a mérlege 1 győzelem és 3 vereség volt Svédországban), majd jött az „aranykorszak”: 2011-ben arany, 2015-ben ezüstérmes lett a japán válogatott a világbajnokságon, sőt érdemes említeni az olimpiai játékokat is: a pekingi (2008) negyedik helyet és a Londonban szerzett ezüstérmet.
Mitől lettek ilyen jók a japánok? Az esetükben az élet minden területén adekvát válasz, hogy azért, mert szervezetten, alázatosan, rengeteget dolgoztak. De, érdemes hozzátenni azt is, hogy a sikereik cáfoltak jó néhány sztereotípiát: kevés játékosból, főként az iskolákra építve, nem túl fejlett bajnoki versenyrendszerrel száguldottak a világ tetejére. A japán csapat tagjai számára kivételes, extra motivációt jelentett, hogy fél évvel a szörnyű fukusimai atomreaktor-baleset után, az egész országgal próbálták feledtetni a bánatot.
Németországban tizenhat ország, közte öt európai (Németország, Franciaország, Anglia, Svédország és Norvégia) válogatott térdelt a rajtvonalra.
A csoportküzdelmekből azok a csapatok jutottak tovább, amelyeket előzetesen is esélyesebbnek ítélhettünk. Az egyetlen kivétel talán az, hogy Ausztrália megelőzte Norvégiát – mutatva, hogy a női labdarúgásban egyáltalán nem olyan erős az európai dominancia mint a férfi szakágban, bizonyos szempontból csak a „bronzérem” a miénk, Amerika (Észak-Amerika) és Ázsia is elénk kerül(het).
A negyeddöntőben tulajdonképpen csak a Svédország-Ausztrália meccs lett sima (3-1), Franciaország Angliát, az Egyesült Államok (!) Brazíliát „csak” 11-esekkel tudta legyőzni, a házigazda főesélyes Németország pedig elbukott Japán ellen: a rendes játékidő gólnélküli döntetlene után Marujama a hosszabbításban széttörte a német álmokat.
Az elődöntőben az amerikaiak összekapták magukat, Aby Wambach és Alex Morgan vezérletével legyőzték a franciákat (3-1), Japán pedig ugyanezzel az eredménnyel győzte le Svédországot. Ezzel eldőlt, hogy a nem lesz európai csapat a döntőben – ráadásul ez ugyanígy volt négy évvel később, Kanadában is.
Japán a döntőben sem számított esélyesnek. Különösen azután, hogy Alex Morgan a 69. percben az Egyesült Államokat juttatta előnyhöz. Mijama Aja viszont egyenlíteni tudott, majd a hosszabbításban a torna legjobb játékosa, Homare Szava is válaszolni tudott Aby Wambach góljára. 2-2-vel zárult a frankfurti döntő, 11-esek döntöttek az aranyról. A USWNT első három (!) rúgója hibázott, a japánok pedig szépen, fegyelmezetten rugdosták a gólokat és megnyerték az aranyérmet.
A FIFA valamennyi nagy tornáról részletes értékelést, jelentést készít. Ebből az érdeklődő szakemberek – edzők, újságírók, kutatók – gyakorlatilag mindent megtudhatnak. A Pdf formátumú, angol nyelvű jelentés ITT és ITT nyitható meg.
